A szocreál álom galambjai

Csendes kis park, lustán elnyúló galambok; se szellő, se ember nem mozdul, még a falevelek is érzik, hogy most helytelen lenne zörgésre, fel alá pörgésre pazarolniuk az energiát, óvatosan megdermednek hát. A park közepén kicsiny pad, rajta két ember elnyújtózva, fizikailag közel, más értelemben viszont igen távol – bámulják a semmit, a semmiért. Az övezetet körülvevő régi szocreál építmények elnyelik a napot, a pingpongasztalok hidegek, pedig azokról talán több is látszana a nem-valamiből. Jó fél órája ülnek már, mindenfajta kommunikáció nélkül, előremeredve, elgondolkozva. Végül az egyik megszakítja a harmóniát, távoli hangon, dadogva ugyan, de megszólal:

-Ha..hallod a csendet? – kérdi reménykedve.

A másik ránéz, majd elgondolkozva, lassan visszafordítja a fejét, és némán bámul tovább. Így ülnek, ismét csak előremeredve, pisszenés nélkül, még öt percig, míg a második elszánja magát, és válaszol:

-Jah…. – bólint.

És mielőtt - felfogva az előzményeket - fulladozva röhögni nem kezdenének egymáson, még majd tíz perc telik el így - csendben.