Káosz, amigos?

Talán csak… képzeled… az egészet – még a gondolataim is hörgésnek hatottak a fejemben, miközben semmi másra nem akartam koncentrálni, mint a lábaimra. Ahogy a sötét járda sarkainak kitüremkedéseit figyeltem és próbáltam elhinni, hogy képes vagyok még tíz, vagy akár tizenöt percig futni, meglepett a hang a fejeben. Szóval csak képzelem az egészet, mi? Ennyi telne tőlem? És pont ezt képzelném? Egy sarok villant fel a szemem előtt, amire nem számítottam. Itt már túl egyenetlen a járda, egy-egy kitüremkedésbe pedig nagyon könnyen beakadhatok. Esti futás zenére, relaxálva, mint a reklámokban mi? Fussál itt barátom, lazulj az ütemedre és garantálom, hogy 2 percen belül pofára esel. Elbizonytalanodtam . Tényleg én sétáltam be önként a tüzes világba? Vagy egyenesen futottam befelé? Emlékszem a pillanatra, mikor megláttam azt az ajtót, de… Az utolsó pillanatban kapcsoltam, megemeltem a lábam és futás helyett inkább ugrottam egyet. Szánalmasan kicsit, pont akkorát, amennyi energia maradt m...

Egészen rendhagyó pillanat szakította meg a spix kisokos írásától egyre inkább sípoló, zsizsegő agyamat. Ahogy kétségbeesetten felemeltem a fejem és segítségkérőn kinéztem a monitor mögül, nem a főnök feje, hanem egy tagadhatatlanul tökéletes fenék nézett velem farkasszemet. Tulajdonosa – mit sem sejtve? –felsőtestével az asztalra dőlve magyarázott hangosan az unokatestvérének a hirdetéskezelésről, nekem pedig némán a tökéletes popsi áramvonaláról. Pedig ez a nő halálra idegesített. Már az első pillanatban, ahogy egymásra néztünk tudtam, hogy utálni fogjuk egymást. Beültem mellé, ő pedig felpattant és kivonult az irodából, hogy aztán parfümillattal feltöltve térjen vissza hozzám két perc múlva. De nem tetszett. Nem tetszett, ahogy rámnézett, néha félve, néha valamiféle felsőbbrendűséget sugározva, nem tetszett, ahogy hozzám szólt, nem tetszett, ahogy az életről merengett és nem tetszett az sem, hogy már az első pillanatban letéptem volna róla a ruhát. Nem akartam megfejteni, nem ak...

Kikapcsolt hangfallal zenét hallgatni - ez az élet!

Csendes kis park, lustán elnyúló galambok; se szellő, se ember nem mozdul, még a falevelek is érzik, hogy most helytelen lenne zörgésre, fel alá pörgésre pazarolniuk az energiát, óvatosan megdermednek hát. A park közepén kicsiny pad, rajta két ember elnyújtózva, fizikailag közel, más értelemben viszont igen távol – bámulják a semmit, a semmiért. Az övezetet körülvevő régi szocreál építmények elnyelik a napot, a pingpongasztalok hidegek, pedig azokról talán több is látszana a nem-valamiből. Jó fél órája ülnek már, mindenfajta kommunikáció nélkül, előremeredve, elgondolkozva. Végül az egyik megszakítja a harmóniát, távoli hangon, dadogva ugyan, de megszólal: -Ha..hallod a csendet? – kérdi reménykedve. A másik ránéz, majd elgondolkozva, lassan visszafordítja a fejét, és némán bámul tovább. Így ülnek, ismét csak előremeredve, pisszenés nélkül, még öt percig, míg a második elszánja magát, és válaszol: -Jah…. – bólint. És mielőtt - felfogva az előzményeket - fulladozva röhögni ne...