From Hell

Talán csak… képzeled… az egészet – még a gondolataim is hörgésnek hatottak a fejemben, miközben semmi másra nem akartam koncentrálni, mint a lábaimra. Ahogy a sötét járda sarkainak kitüremkedéseit figyeltem és próbáltam elhinni, hogy képes vagyok még tíz, vagy akár tizenöt percig futni, meglepett a hang a fejeben. Szóval csak képzelem az egészet, mi? Ennyi telne tőlem? És pont ezt képzelném?

Egy sarok villant fel a szemem előtt, amire nem számítottam. Itt már túl egyenetlen a járda, egy-egy kitüremkedésbe pedig nagyon könnyen beakadhatok. Esti futás zenére, relaxálva, mint a reklámokban mi? Fussál itt barátom, lazulj az ütemedre és garantálom, hogy 2 percen belül pofára esel.

Elbizonytalanodtam. Tényleg én sétáltam be önként a tüzes világba? Vagy egyenesen futottam befelé? Emlékszem a pillanatra, mikor megláttam azt az ajtót, de…

Az utolsó pillanatban kapcsoltam, megemeltem a lábam és futás helyett inkább ugrottam egyet. Szánalmasan kicsit, pont akkorát, amennyi energia maradt még bennem, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy a lábfejem ne akadjon be a kövek közé. Ahogy leértem, azt hittem megfulladok. Az a maradék kis oxigén is kipréselődött a tüdőmből, ami már fél perccel korábban is kevésnek tűnt ahhoz, hogy lépni tudjak. De ez az érzés, ez a néma fuldokolás… Tudom, mikor éreztem legutóbb.

Kinyitottam azt az ajtót és bedugtam rajta az egyik lábam. Éreztem, ahogy még az ereimben keringő vér is tűzforróvá vált tőle. Az ott odaát, az tényleg éget, és nem csak annyira, amennyire bírom. Amikor belélegeztem belőle, akkor kezdtem így fulladozni.

Ahogy leérkeztem a levegőből, valami megváltozott. Az ugrás után szinte pehelykönnyűnek tűnt egyszerűen csak lépni, csak egy picit emelni a lábaimat. A testem mintha elveszítette volna a súlyát, oxigén került a tüdőmbe, én pedig gyorsítani kezdtem. Átjárt egy puhán kellemes érzés, amit az orromon át szívtam be, de eljutott mindenhova, miközben minden rezdülésével azt próbálta közölni velem, hogy minden rendben lesz, csak fussak tovább. Nem ok nélkül jöttem ma ide.

Azért léptem be azon az ajtón, mert nem bírtam a túloldalon maradni tovább. Itt kell egy másik kijáratot keresnem, ami máshová vezet. És nem vihetek innen semmit és senkit magammal, ami égetne. Ami ide tartozik, annak itt kell maradnia.

Ezúttal ugrás helyett átléptem egy felpúposodott járdasarkot, és hirtelen ismét rámtört a légszomj, ami miatt lassítanom kellett, végül pedig futás helyett sétára váltottam. De nem számít, úgyis csak gyakorlás kérdése, és amíg megtalálom az ajtót, bőven lesz időm gyakorolni. Csak azért, hogy végül légszomj nélkül, futva tudjak távozni.